Így működött az alvilág a Kádár-kori Balatonon

A múlt század ötvenes éveinek második felétől az ország vezetése mindent elkövetett, hogy a Balatont a legfőbb turistarégióvá fejlessze. A cél egyértelmű volt, hiszen egyrészt a magyarokat az olcsón mért rekreációval szerették volna „megvásárolni”, míg a külföldiek zsebéből a kommunista országok számára szinte hozzáférhetetlen nyugati valutát kívánták előcsalogatni. A rohamléptékű szállodafejlesztések és a külföldi hirdetések a hetvenes évek elejére kezdtek beérni, és ennek megfelelően a Balatonon magasba szökött a külföldiek száma. Nagyjából ez az az időszak, amikor a pesti alvilág is kezdett a magyar tengerre figyelni, és mind többen cserélték fővárosi territóriumukat a tó partjára a nyári szezonban. A dolgukat ráadásul nagyban megkönnyítette a balatoni rendezési terv, mely külön választotta a külföldiek fogadására alkalmas településeket. Mintha egy bűnöző szupermarketban felcímkézték volna a legjobb termékek helyét.

A korabeli legfeketébb gazdaság első pillangói a prostituáltak voltak a tó környékén. Noha a kéj vámszedői már korábban sem voltak ismeretlenek a somogyi, zalai és veszprémi településeken, a hetvenes évek elejétől számuk a csillagos égbe szökött. A lányok gyakorlatilag idénymunkásként érkeztek a jó idő beköszöntével a partokra, ám nem cselédmunkára jelentkeztek, hiszen legfeljebb a külföldi kuncsaftok zsebét seperték tisztára. Persze tudjuk, hogy a kommunista rendszerben hivatalosan nem volt bűnözés Magyarországon, azért mégis vicces adat, hogy 1975-ben Békés, Heves, Nógrád, Szolnok, Tolna és Vas megyében egyetlen büntetőeljárást sem folytattak prostitúció miatt.

A „legdurvább helyeknek” ebből a szempontból Somogy- (7 bűnvádi eljárás) és Veszprém megye (4), valamint Budapest (5) számított. Ennek ellenére még a lányok díjszabása is közszájon forgott, ami nem igazán támasztja alá az adatokat. A rendőrség magyarázatként arra hivatkozott, hogy ezekben az esetekben szinte lehetetlen a tettenérés, míg tanúvallomást szinte senki sem akar tenni (a külföldiek nem is tudtak, mivel napok múlva már nem voltak az országban). Pedig az üzlet virágzott, és egy mélyrehatoló nemzetközi egyesülés tarifája a 200 nyugatnémet márkát is elérte, ami nagyjából egy pedagógus havi fizetésével volt egyenértékű akkoriban. Az igazi gond a nyolcvanas évek végén kezdődött el, amikor a pesti kocsisor repedtsarkú hiénái is rászoktak a Balatonra, és dömpingárakon kezdtek dolgozni. Náluk egy happy hour 1500 forintba került a rendszerváltás előtt, ami a szokásos összeg kevesebb, mint 20 százaléka volt. A piac túltelítettsége indította útjára a Balaton környéki leszámolásokkal teli bandaháborúk időszakát, ami robbanásoktól és lángoló masszázsszalonok sercegésétől volt hangos. De a lányok nem csak ezt az üzletmenetet hozták magukkal Budapestről.

Aki élt abban a korban, annak valószínűleg ismerősen cseng a markecolás kifejezés. Ez a ma is divatban lévő bűncselekmény az áldozat elkábítását (akkoriban többnyire leitatását), majd kifosztását jelenti. A kifejezést 1943-ban használta először egy, a Keleti pályaudvaron dolgozó bűnbanda. Ők ugyanis olyan szemtelenek voltak, hogy a leitatott és kifosztott áldozatnak egy levelet tettek a zsebébe, ha nem találtak nála elegendő pénzt. A levél így hangzott: „Maga linkóci, máskor több pénzt hozzon magával, Markecz Miklós.” Noha az elkövetők egyikét sem nevezték Markecznak, az alvilág heteken belül elkezdte markecolás néven emlegetni ezt a bűnelkövetési módot, és még a rendszerváltáskor is így nevezték a rendőrök (bár a szakzsargonban kéjlopás a hivatalos neve)! A markecolás a hetvenes évek közepéig szinte ismeretlen volt a partokon, lévén – ahogyan már említettük - a kocsisori idénymunkások ismertették meg a környéket ezzel az élménnyel. Kellemetlennek is érezhette az alvilág az elvesztegetett időt, hiszen ekkor belehúztak az elkövetés számok emelésébe. Meglepő módon azonban a hivatalos rekorder két 19 éves fiú lett, akik egy szezon alatt 50 markecolást tudtak felmutatni ,és ez csak a hivatalos rendőrségi ügyek száma!

Az érdekfeszítő olvasmány a Tó-retró blogon folytatódik. 

Borítókép: Fortepan / Bojár Sándor

KAPCSOLÓDÓ

>> Önbarnító rettenetek a Kádár-korban
>> Pikáns és rejtélyes történetek feltárója
>> A tihanyi visszhang eltűnése